7. nap

Tudatomba beúszik egy dallam. Kell egy kis idő, míg tudatosul bennem, hogy mihez tartozik. Szinte azonnal felébredek, s kapkodva felveszem a telefont.

- Csak sikerült felvenni a telefont - üdvözöl vidáman Jin. Fáradtan dőlök vissza az ágyra, melynek olyan ismerős illata van. - Ma össznépi táncóra lesz, gondoltam előre szólok. Maradj a fiúkkal és menj majd velük a terembe. Én ma nem leszek, de ha bármi van, hívj! Ja, és matrac helyett egy kanapét kaptál! Remélem tetszeni fog. Most mennem kell. Estefelé majd beszélünk! Ciao!

Kell egy kis idő, míg leesik, hogy letette. Táncóra. Ennyi marad meg bennem, s ezt rögtön párosítom egy súlyos izomlázzal. Felnyögök, de nem sokkal később már mászok kifelé, hogy elkezdjek készülődni. Fogom fürdőszobás pakkomat és elvonulok fürödni így hajnalok hajnalán. Talán csak nyolc óra lehet, nem tudom. Viszonylag gyorsan sikerül végeznem.  Ahogy kifelé sétálok, a nappaliból meghallom a fiúk nevetését, mire nekem is mosoly vándorol arcomra.

- Hora! Minden oké? - kérdezi Yoseob aggódva, mire eszembe jut a tegnapi este. Elemi erővel törnek rám az emlékek, s minden, amit Hyunseung mondott nekem. Nehezemre esik, de rámosolygok a fiúra.

- Persze!

Elindulok szobám felé, de a folyosón meg is torpanok. Hyunseung éppen szobájából léphetett ki.

- Szia! - köszönök neki mosolyogva, de ő csak elfordítja fejét, s egy szó nélkül sétál el mellettem, rám se nézve. Megfeszülök. Ezt... Miért? Hát igaz? Tényleg csak álmodtam volna, hogy kedves velem? Szemeim könnyek lepik el, de igyekszem visszatartani őket, hisz én vagyok a hülye, hogy hiszek egy álomnak. Besietek szobámba, ahol viszont már nem könnyű tartani magam, s lefolyik néhány kósza könnycsepp arcomon. Miért csak egy álom volt?

***

- Sokan lesznek? Csak hogy mennyire fogom leégetni magam - kérdezem rosszkedvűen Junhyungtól. A fiú biztatóan rám mosolyog.

- Nem olyan sokan, ha jól tudom, csak tizenkilencen - válaszolja. Kinyitja előttem az épület ajtaját, én pedig sóhajtva bemegyek. Nincs kedvem ehhez a naphoz. Legszívesebben csak felmennék az igazgatóhoz és kilépnék. Bizonyára nem engedné.

- Hányadik emelet? - kérdezi Yoseob, mikor már a liftben állunk. A fiú úgy intézte, hogy mellém kerülhessen, de lehet, hogy csak beképzelem magamnak. Hyunseung a lift legtávolabbi részébe állt be, s zenét hallgatva vonja ki magát a társaságból. Fáj és zavar. Tényleg nem történt meg a tegnapi beszélgetés?

***

Az ajtó hangos csattanással csukódik be mögöttem. Meg se nézem, Jin milyen kanapét választott, s ledőlök rá, s utat engedek könnyeimnek. A legkevésbé sem tud érdekelni most a kanapé huzata. Fájó lyukat érzek szívem helyén. Annyira... Annyira el akartam hinni, hogy megtörtént az a beszélgetés Hyunseunggal! De tényleg! De a mai nap után... Erősen kétlem.

- Hora! Minden rendben? - nyit be az egyik BTOB-s fiú, Ilhoon. Miután Hyunseung szóba se állt velem, Yoseob pedig állandóan körülöttem volt, inkább elfogadtam Eunkwang meghívását, hogy gyakoroljak közöttük. Sokkal jobb volt, mint a BEAST-tel...

- Kérlek, most ne - kérem a fiút elcsukló hangon, pedig igyekszem visszafogni sírásomat. Csak nem megy. Csalódtam abban, hogy valóság volt. Annyira el akartam hinni, hogy szinte teljesen kizártam a lehetőséget, hogy csak álom.

- Rendben, de ha bármi van, elmondhatod! Egy család vagyunk! - mondja kedvesen, majd becsukja az ajtót. Miért van az, hogy mindenkivel jóban vagyok, csak Hyunseung utál?

Percekkel később megint nyílik az ajtó. Nem tudom, ki az, remélem csak Jin. Mondtam neki, hogy majd szeretnék vele beszélni. Nem akarok többet itt lenni. Nincs miért. Énekes akárhol máshol lehetek, feltéve ha ott nincsen Hyunseung-klón.

Egy láb simul enyém mellé, s kezek érintik vállamat.

- Sajnálom! - ér hozzá nyakamhoz egy száj. Szívem fájdalmasan rándul össze. Csak őt ne! - Sajnálok minden percet, amikor nem rád figyelmet. Amikor nem voltam melletted. Amikor nem mondtam el neked, hogy mit érzek irántad! - suttogja, minden mondata végén megpuszilva nyakam vagy vállam.

- Hagyj békén - kérem őt. Mi van vele?

- Beszélni fogok Yoseobbal. Befejezem ezt, mert nem megy. Nem akarok még több fájdalmat okozni neked!

Szinte sokkhatásként ér, hogy mégis megtörtént. Eszembe jut minden mondata, az érzés, ami hatalmába kerített akkor. A pillanat, mikor minden falat engedett leomolni, hogy teljesen őszinte legyen velem, s az ölelés, melyben elaludtam. Tényleg megtörtént. Minden.

- Hyung - motyogom. Istenem, hát mégsem csak álom volt! Feltornázom magam ülésbe, s arcát fürkészem, hogy nem csak megint szórakozik-e velem. Láthatja, hogy mik járnak fejemben, mert puhán elmosolyodik.

- Nem akarlak többet bántani téged. De tényleg - nyugtat meg, majd megsimogatja arcom. - Fontos vagy nekem - suttogja nekem, majd felém hajolva óvatosan megcsókol. Átszakad bennem valami, ami feledtet velem minden vele kapcsolatos rossz emléket. Magamhoz húzom, s átölelve nyakát viszonzom a finom kényeztetést. Kérlek, hyung, ne utálj többé!

***

Hyunseungot elrángatta a főnök, hogy felkérést kapott, úgyhogy egyedül gyakorlom a táncomat. Halkan éneklem magamnak a szöveget, már amelyik részét tudom. Az ég odakint már sötét, de meg akarom tudni csinálni a lépéseket. Nem akarok senkinek sem csalódást okozni majd. Az, hogy Hyunseung nem utál, erőt ad nekem, hogy gyakoroljak és gyakoroljak.

Telefonom csörgése szakít félbe, mire gyorsan felveszem.

- Szia, mondtad, hogy beszélni akarsz velem - üdvözöl Jin, hangjában némi feszültséggel.

- Igen, de részben már megoldódott - válaszolom. Hallom, hogy megkönnyebbülten felsóhajt.

- Elmondod, mi volt? Egyrészt mert tudnom kell róla, mi van veled, másrészt pedig nagyon komor voltál és aggódtam érted. Csak nem hittem volna, hogy hozzám fordulsz vele, ha pedig zaklatlak, megutálsz - mondja, én pedig elmosolyodom.

- Volt egy kis félreértés köztem és Hyunseung között. Elég bonyolult, de fogjuk rá rendbejött.

- Örülök, hogyha most már jobban vagy. Erről jut eszembe, meg tudod adni a táncos és sokmindenes ismerősöd elérhetőségét? Szeretnék majd beszélni vele! - mondja. Hogy juthatott ez az eszébe erről? Szívembe fájdalom nyilall. Junsu...

- Rendben - motyogom.

***

Csak feküdtem a kanapén, s azon gondolkoztam, hogy mi legyen. Tetszik Hyunseung, és nem lenne ellenemre, ha összejönnénk. Yoseob nagyon aranyos, és tetszek neki. Junsu... Évek óta ismerem őt, és bár nem járunk, habozás nélkül lefekszünk egymással. Az ő részéről talán nem is csak ennyi. Nekem azonban csak arra van szükségem, hogy valaki mellettem legyen. Fenébe a szeretethiányommal és a dologgal. Minden amiatt van...

Megint megzavarnak a gondolkodásban, bár ennek talán örülnöm kéne. Minél többet gondolkodok, annál rosszabbul érzem magam.

- Képzeld, kaptam egy musical szerepet! - újságolja boldogan Hyunseung.

- Az tök jó - mosolyodom el, de érzem, hogy nem sikerül valami meggyőzőre. Ezt ő is rögtön észreveszi. Leül derekam mellé, s aggódva néz rám.

- Baj van?

- Nincs - motyogom, s elfordítom fejem. De nem hiszi el. Felém hajol, s gyengéden megpuszilja arcom. - Hyung, most ne - kérem őt suttogva.

- Mi történt, Hora? - kérdezi, s kicsit feljebb emelkedik, ahogy kértem. - Látom, hogy valami baj van - simogatja meg arcom.

- Mi az, nyitott könyv lettem? - kérdezem dühösen. Értem én, hogy aggódik, de ilyenkor jobb nem zavarni engem, míg nem teszem helyre magamban a dolgokat.

- Csak aggódok érted, remélem nem olyan nagy baj - mondja szomorúan, s feláll a kanapéról. - Későre jár, menjünk haza.

- Nincs kedvem - fordulok be a kanapé felé. Hallom, hogy felsóhajt.

- Kérlek, Hora. Gyere haza - kérlel, s megérinti hátamat. - Megígérem, hogy hagyni fogunk gondolkodni. Csak ne maradj bent - győzköd, miközben óvatosan simogatja karomat. Sóhajtva adom meg magam és fordulok át felé. - Ha nincs kedved felkelni, vihetlek is - ajánlja fel kedvesen, remélve, hogy sikerül megmosolyogtatnia. Nem válaszolok, csak felülök. Felé nyújtom karjaim, mire hátat fordít, és félig-meddig leguggol. Átölelem nyakát, ő pedig lábaim alá nyúl. Felegyenesedik, majd némi nehézség árán hátamra kerül táskám pántja, meg az övé is. Lekapcsolja a lámpát, majd elindulunk kifelé. Karomra hajtom fejem, s próbálom visszatartani könnyeim. Már azt hittem, végre boldog lehetek...

***

A lakásban már egyedül mentem be, s nem is köszönve a fiúknak zárkóztam be szobámba. Nem torlaszoltam el az ajtót, bíztam abban, amit Hyunseung mondott. Hogy békén fognak hagyni. Megint oldalamra dőlök, s engedem lefolyni könnyeim. Miért nem lehetek soha boldog?

[ remélem Doci jól vagy! x3 ]

6. nap

Másnap semmi kedvem kimenni a szobából. Nem érdekel semmi. Se az éhség, se a higiénia. Hagyjanak békén. Nem akarok senkivel sem találkozni vagy beszélni. Telefonjaim is kikapcsoltam, úgyhogy azon keresztül nem zaklatnak. Bár az ajtón keresztül néha kérlelnek, hogy menjek ki és áruljam el, hogy mi történt vagy mi a baj. De nem fogok. Nem az ő bajuk, bár fogalmam sincs, hogyan tudnék túllendülni a dolgon. Elvégre, Hyunseunggal kell együtt dolgoznom, ahogy azt Jin is megmondta. Kezd elmenni a kedvem ettől az egész debütálósdiból. Alig kezdődött el, szinte semmi jó nem történt még velem... Megéri vajon?

***

Megvárom, míg a fiúk már biztos, hogy alszanak, s csak akkor megyek ki lezuhanyozni és bekapni néhány falatot. Míg a hűtőből csórt szőlőt csipegetem és aloet iszok, próbálok dűlőre jutni. Feladjam, vagy ne. Vonz a dolog, és régi álmom, hogy színpadon szerepelhessek és táncolhassak. Meg persze megígértem öcsémnek és bizonyítani akarok apámnak. A szemébe akarom mondani, hogy te voltál az, aki rosszul döntött, nem én. Mégis... Nem akarok Hyunseunggal dolgozni és találkozni vele. Ennél akármi jobb lehet.

Sóhajtva dőlök hátra, s ujjaimmal egy szőlőszemmel játszok. Fogalmam sincs, hogyan kéne döntenem. És hogy melyik lenne a helyes döntés. Na, meg kinek a szempontjából lenne az jó döntés. A fiúk biztos szívükre vennék, ha itt hagynám őket.

- Hora... - szólít meg egy számomra megutált hang, mire gyorsan felállok és kapkodva visszateszem helyére a szőlőt.

- Nem vagyok rád kíváncsi - mondom a fiúnak mérgesen. Nem mond semmit, de mikor el szeretnék menni mellette, karomat megfogva állít meg. - Engedj el! - kérem határozottan.

- Hallgass meg - mondja halkan, de kerüli tekintetem.

- Miért? Hogy megint lecseszhess egy olyan dolog miatt, amin próbálok változtatni, csak nem megy egyik napról a másikra? Ugyan, hisz szerinted megérdemeltem nem? Számodra csak egy púp vagyok a hátadon, minek akarod ezt a szemembe is mondani? Tényleg ennyire érzéketlen vagy? - fakadok ki sírástól remegő hangon. Ajkamba harapok, s erővel kiszabadítom karomat. - Ebből köszönöm, de egyszer is elég volt - mondom, majd szobámba futok. Párnámba zokogok, hogy ne ébresszek fel másokat, s igyekszem visszafogni. Olyan nehéz. Miért hyung? Miért viselkedsz így velem? Mivel érdemeltem ki? Mit tettem?

Hallom megnyikordulni ajtómat, mire összeszorítom szemeim, s arcom a párnába fúrom.

- Kérlek, hallgass meg - kéri Hyunseung halkan. Hozzávágom az első kezembe akadó dolgot, de nem válik be. - Mindent megmagyarázok, megígérem! - kérlel, miközben közelebb jön.

- Menj a fenébe - mondom neki. A düh, amit érzek most iránta, elapasztja könnyeim. Mit akar még? Mi az, hogy mindent megmagyaráz? Hogy miért utál? Érdekli a fenét! Kilépek!!!

- Márpedig addig nem megyek el, míg el nem mondtam! - jelenti ki, s érzékelem, hogy leül ágyam szélére. Felé fordulok, hogy végre kiosszam neki a jól megérdemelt pofonját, de ő elkapja kezem. Másikat lendítem, de azt is elkapja, majd felém hajolva leszorítja kezeim fejem mellé. Komolyan néz rám, s arcán valami mély fájdalom is látszik. Biztos szomorú, hogy velem egy fedél alatt kell lennie és el kell viselnie.

- Engedj el! - kérem határozottan. Próbálom kiszabadítani kezeim, de erősen tartja őket.

- Előbb hallgass meg!

- Nem! - emelem feljebb hangomat, de remélem, nem keltek fel senkit. - Elegem van belőled! Semmit az égvilágon nem ártottam neked, de te kerülsz, utálsz, megvetsz és lenéző vagy velem! Minek hallgassalak meg? Nincs jogod bármit is kérni tőlem! Elmész te a...

- Kedvellek! - vág szavaimba, mire elakad lélegzetem. - Szépen kérlek, Hora, hallgass meg! Tartozom neked ennyivel és kérlek, csak utána utálj meg!

- Ki fogok lépni a Cube-ból, már úgyis mindegy - mondom halkan, s oldalra fordítom fejem. Keze megfeszül, s lehajtja fejét.

- Gondold át! - mondja halkan. Összeszorítom szám. Mi ez az egész? Most meg nem akarja, hogy elmenjek? - Te ismersz minket, mint fan, igaz? - kérdezi puhán. Nem válaszolok. Igen, imádom a kpop-ot. És? Ez hogy jön ide? - Hallgatás beleegyezés - jegyzi meg halkan. - Akkor azt is tudnod kell, hogy sokat köszönhetek Yoseobnak. Ha ő nem lenne, én nem lennék most BEAST tag. Ez fontos, mert emiatt van az egész. Hogy mindent, amit a rajongóktól, másoktól és a tagoktól kaptam, azt neki köszönhetem. - Nem értem, miért mondja el mindezt nekem. Hogy jön ez ide? - Tudod, mi már egészen hamar megtudtuk, hogy szerződtetni akarnak téged. Mind nagyon izgatottak voltunk, de Yoseob másként reagált... Megkaptuk az adatlapodat, de ő csak nézte a képet. Egy jó darabig, mi sem értettük, hogy miért tette és lett csöndesebb utána. Aztán Junhyung leültette egy kis lelkizésre a csapattal. Elmondta, hogy szerinte teljesen beléd zúgott... - Hangja elhalkul. Mi? Hogy Yoseob szerelmes belém? Ez meg milyen kitaláció? Másra akarja kenni az utálatát? - Csakhogy nem ő volt az egyetlen... - teszi hozzá olyan halkan, hogy szinte nem is hallom.

Rákapom tekintetem. Nem tudom elhinni szavait. Képtelen vagyok. Annyi fájdalmat okozott már nekem, nem bízok szavaiban.

- Nem hiszel nekem - állapítja meg szomorúan, de mosolyt erőltet arcára. Elengedi kezeim, s felegyenesedik. Nem néz rám, öleiben nyugvó kezeit figyeli. - Minden jogod meg van hozzá, hogy ne bízz bennem. Erről én tehetek. Mikor te engem neveztél meg kedvenc BEAST tagodnak, Yoseob tudta, hogy így alig lesz esélye nálad. Napokat fogsz eltölteni egy próbateremben azzal, aki a te választottad. Ezt senki se tudná elviselni. - Keserű nevetés hagyja el ajkait, s mikor felnéz a plafonra, látom, hogy szemei könnyesek.

- Mielőtt beköltöztél volna, megkért, hogy tegyek meg mindent, hogy ne szeressél belém. Ő persze nem tudta, hogy én ezt örömmel viszonoznám. Te egy csodálatos lány vagy Hora. Én viszont csak fájdalmat okoztam neked. Hidd el, nekem is ugyanannyira fájt. Látni, ahogy arcodon tükröződnek érzelmeid mikor bunkó vagyok veled, látni a keserűséget szemeidben, s könnyeidet, melyek belepik arcodat. El sem tudod képzelni, mennyire fáj... - Erőtlenül hajtja le fejét, s ölébe könnyek hullanak. Ajkai mégis mosolyra húzódnak. - Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz. És mindezt Yoseobért... Mondanám, hogy visszaforgatnám az időt, de akkor is így döntenék. Yoseob megérdemli, hogy boldog legyen. Nagyszerű ember.

- És te? Te nem érdemled meg? - kérdezem halkan. Felém fordítja arcát, s döbbenten néz rám. Felülök, de bizonytalannak érzem magam. Mi van, ha csak átver? - Te ugyanúgy megérdemled, hyung. Yoseob pedig nem az esetem - suttogom. Elmosolyodik, s felemelve kezét, óvatosan megérinti arcom. Érintésére becsukom szemem. De valami még mindig fáj.

- Annyira sajnálom, Hora - mondja halkan. Ujjaim magam mozdulnak, s megfogva vállainál, magamhoz húzom, hogy megölelhessem. Fogalmam sincs, miért teszem. Fogalmam sincs, igazak-e, amiket mondott. Azt se tudom, most mit érzek iránta. Túl friss még.

Hosszú, csendes percekkel később Hyunseung ledönt minket az ágyra, s halkan megkér, hogy hagy aludjon ma velem. Óvón ölelt magához, fejemre apró puszit adott. Vállába kapaszkodva bújtam hozzá, s csak az járt a fejemben, hogy mi van, ha ez csak egy álom?

***

Valamikor hajnalban arra kelek, hogy mozog az ágyam. Mocorgok egy kicsit, s karjaimmal próbálom egyben tartani az ágyat. Erre az elkezd nevetni.

- Mennem kell - suttogja az ágy. Kellemes hangja van. Pont olyan, mint... Hyunseung! Lazítok szorításomon, s álmosan nézek fel a fiúra. Rám mosolyog, s óvatosan kimászik ölelésemből. - Aludj még! - búcsúzik, majd miután adott homlokomra egy puszit, kimegy és halkan becsukja az ajtót. Nem kell egy perc, ismét elalszok.

[ez sem lett túl hosszú, de izgi :D remélem ^^' kérdés, hogy megoldódik-e minden? :) szerintetek?]